All Nobel Prizes in Literature

The Nobel Prize in Literature has been awarded 118 times to 122 Nobel Prize laureates between 1901 and 2025. Click on the links to get more information.

The Nobel Prize in Literature 2025 has not been awarded yet. It will be announced on Thursday 9 October, 13:00 CEST at the earliest.

Find all prizes in | physics | chemistry | physiology or medicine | literature | peace | economic sciences | all categories

Opening address – Nobel Prize award ceremony 2025

Speech by Professor Astrid Söderbergh Widding, Chair of the Board of the Nobel Foundation

Your Majesties, Your Royal Highnesses,
Esteemed Nobel Prize Laureates, Excellencies,
Ladies and Gentlemen,

On behalf of the Nobel Foundation, it is my great honour and pleasure to warmly welcome you all to the 2025 Nobel Prize award ceremony. In particular, I wish to welcome the Nobel Prize laureates, their families and friends.

As we gather here in Stockholm for the festivities to celebrate this year’s laureates, it is against a dark backdrop in the world at large. With its rapid, unpredictable, paradoxical and tangled developments, it may seem hard to inspire trust and confidence in the future. In this world, Alfred Nobel’s visionary legacy is a forceful reminder of the transformative powers of science, literature and peace.

Science is a lingua franca for humankind in exploring and expanding the frontiers of human knowledge.

It is international in nature, and it creates a scientific community across borders, values that extend beyond the limits of science itself. This is particularly important to emphasise in times of division, polarisation and conflict. The prizes honour Nobel’s principle that “no consideration be given to nationality but that the prize be awarded to the worthiest person.”

This year, the physics prize is awarded for experimentally establishing macroscopic quantum mechanical tunnelling in superconducting systems, leading towards technology for quantum computers; the chemistry prize for the development of stable, extremely porous, materials, materials that can be tailormade to capture carbon dioxide, store hydrogen or deliver pharmaceuticals in the body; and the prize in physiology or medicine for the discovery of a crucial complementary mechanism that prevents the immune system from attacking healthy organs, thus raising hopes for treatments of autoimmune diseases and new cancer therapies. They all demonstrate how fundamental research, awarded for the greatest benefit of humankind, can also lead to groundbreaking applications.

And the prize in economic sciences in memory of Alfred Nobel, for analysing and modelling conditions for sustained growth, lays bare the importance of a scientific understanding of technological breakthroughs and how inventions lead to old companies losing out to new ones; that is, the role of creative destruction.

The Nobel Peace Prize, awarded today in Oslo, is dedicated to the struggle for democracy, which is now threatened in so many ways across the globe.

Last, but definitely not least, the prize in literature is awarded to an authorship where melancholy and apocalypse seem to dominate the picture, but where the force of art and creation, unfathomable as it is, may still transcend the dark and violent powers.

As the world is at its darkest here in the Northern hemisphere, the Nobel lights illuminate not only the city, but also the world. Through knowledge, integrity and excellence, through creativity and inspiration, the laureates offer hope. They remind us that it is possible, through different paths, to address and come to terms with the many global challenges we face today. But their work also reminds us of our responsibility and the possibilities that lie within our reach. We must not just be passive spectators, but active contributors in defending the freedom of science and literature and the strive for peace to transform the world into a better place for humankind.

Copyright © The Nobel Foundation 2025

Nobel Prize award ceremony 2025

Watch the Nobel Prize award ceremony from Konserthuset Stockholm, Sweden, 10 December 2025

Programme (pdf)

Opening address by Professor Astrid Söderbergh Widding, Chair of the Board of the Nobel Foundation

Presentation speech for the physics prize
Presentation speech for the chemistry prize
Presentation speech for the medicine prize
Presentation speech for the literature prize
Presentation speech for the economic sciences prize

Nobel Prize award ceremony 2025

Watch the Nobel Prize award ceremony from Konserthuset Stockholm, Sweden, 10 December 2025

Programme (pdf)

Opening address by Professor Astrid Söderbergh Widding, Chair of the Board of the Nobel Foundation

Presentation speech for the physics prize
Presentation speech for the chemistry prize
Presentation speech for the medicine prize
Presentation speech for the literature prize
Presentation speech for the economic sciences prize

Nobel Prize award ceremony 2025

Watch the Nobel Prize award ceremony from Konserthuset Stockholm, Sweden, 10 December 2025

Programme (pdf)

Opening address by Professor Astrid Söderbergh Widding, Chair of the Board of the Nobel Foundation

Presentation speech for the physics prize
Presentation speech for the chemistry prize
Presentation speech for the medicine prize
Presentation speech for the literature prize
Presentation speech for the economic sciences prize

Nobel Prize award ceremony 2025

Watch the Nobel Prize award ceremony from Konserthuset Stockholm, Sweden, 10 December 2025

Programme (pdf)

Opening address by Professor Astrid Söderbergh Widding, Chair of the Board of the Nobel Foundation

Presentation speech for the physics prize
Presentation speech for the chemistry prize
Presentation speech for the medicine prize
Presentation speech for the literature prize
Presentation speech for the economic sciences prize

Nobel Prize award ceremony 2025

Watch the Nobel Prize award ceremony from Konserthuset Stockholm, Sweden, 10 December 2025

Programme (pdf)

Opening address by Professor Astrid Söderbergh Widding, Chair of the Board of the Nobel Foundation

Presentation speech for the physics prize
Presentation speech for the chemistry prize
Presentation speech for the medicine prize
Presentation speech for the literature prize
Presentation speech for the economic sciences prize

Official homepage of the Nobel Prize

Highlights from Nobel Week

László Krasznahorkai’s library visit in Rinkeby, Stockholm, Sweden on 12 December, 2025

© Nobel Prize Outreach. Photo: Nanaka Adachi

Shimon Sakaguchi visiting Kungsholmens gymnasium in Stockholm.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Dan Lepp

Economic sciences laureate Peter Howitt and his wife Pat with the prize medal at the Nobel Foundation, 11 December 2025.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Nanaka Adachi

© Nobel Prize Outreach. Photo: Photo: Jo Straube

Nobel Peace Prize exhibition opening, 11 December 2025.

Photo: Johannes Granseth/Nobel Peace Center

Maria Corina Machado at the Grand Hotel in Oslo, Norway, 10 December 2025.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Jo Straube

© Nobel Prize Outreach. Photo: Jo Straube

Divertissement at the 2025 Nobel Prize banquet.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Clément Morin

Divertissement at the 2025 Nobel Prize banquet.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Clément Morin

© Nobel Prize Outreach. Photo: Anna Svanberg

© Nobel Prize Outreach. Photo: Anna Svanberg

© Nobel Prize Outreach. Photo: Anna Svanberg

The 2025 Nobel Prize banquet starter: Soup of porcini mushroom served with a bound salad of cultivated Swedish mushrooms, Almnäs Tegel cheese, ginger oil and black winter truffle. Truffle butter and crispbread flavoured with porcini mushroom.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Dan Lepp

The 2025 Nobel Prize banquet main course: Turbot stuffed with scallops and sugar kelp, roasted celeriac glazed with lovage, butter-boiled potatoes and white onions flavoured with nutmeg. Served with Savoy cabbage, leeks and mushrooms, accompanied by a butter sauce of fermented quince and Ingrid Marie apples.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Dan Lepp

The 2025 Nobel Prize banquet dessert: Sorbet of Swedish blackthorn berries flavoured with orange, allspice and clove. A baked cream of fresh cheese with bourbon vanilla and a browned butter sponge. A buttermilk caramel and a crunchy topping of buckwheat and oats. Served with a consommé of wild raspberry flavoured with juniper shoots.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Dan Lepp

The tables in the Blue Hall of the Stockholm City Hall are set for the Nobel Prize banquet.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Anna Svanberg

Photo: Helene Mariussen

© Nobel Prize Outreach. Photo: Clément Morin

László Krasznahorkai receiving his Nobel Prize from H.M. King Carl XVI Gustaf of Sweden at Konserthuset Stockholm on 10 December 2025.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Nanaka Adachi

Mary E. Brunkow receiving her Nobel Prize from H.M. King Carl XVI Gustaf of Sweden at Konserthuset Stockholm on 10 December 2025.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Nanaka Adachi

The 2025 Nobel Peace Prize award ceremony in Oslo City Hall.

Photo: Helene Mariussen

Jørgen Watne Frydnes, Chair of the Norwegian Nobel Committee, giving his speech at the 2025 peace prize award ceremony.

Photo: Jo Straube

Recording of Nobel Minds 2025.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Clément Morin

Michel H. Devoret and László Krasznahorkai at a reception for the 2025 Nobel Prize laureates in Stockholm.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Clément Morin

Nobel Week Dialogue in Gothenburg.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Anna Svanberg

John Clarke lecturing at the Aula Magna, Stockholm University, 8 December 2025.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Nanaka Adachi

Nobel Prize Concert 2025. Spanish violinist María Dueñas and Semyon Bychkov, chief conductor of the Czech Philharmonic.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Niklas Elmehed

Philippe Aghion lecturing at the Aula Magna, Stockholm University, 8 December 2025.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Nanaka Adachi

Mary E. Brunkow at the Nobel Creations exhibition 2025, Nobel Prize Museum, 6 December.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Nanaka Adachi

Susumu Kitagawa lecturing at the Aula Magna, Stockholm University, 8 December 2025.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Nanaka Adachi

Fred Ramsdell wore these hiking boots during a hike with his wife, when the news of his Nobel Prize was announced. Ramsdell donated the boots to the Nobel Prize Museum, 6 December 2025.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Clément Morin

Shimon Sakaguchi lecturing at Karolinska Institutet, 7 December 2025.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Nanaka Adachi

The Light We Reflect by Saadia Hussain at Nobel Week Lights 2025.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Dan Lepp

Medicine laureate Mary E. Brunkow arriving at the Nobel Prize Museum in Stockholm, 6 December 2025.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Clément Morin

Medicine laureate Shimon Sakaguchi arriving to the Nobel Prize Museum for the Get together with the 2025 laureates.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Clément Morin

László Krasznahorkai donated a Netsuke depicting a wise elderly man to the Nobel Prize Museum on 6 December 2025.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Anna Svanberg

Philippe Aghion and Peter Howitt signing chairs at the Nobel Prize Museum. 6 December 2025.

© Nobel Prize Outreach

2025 Nobel Prize laureates in physics, chemistry, medicine and literature and the economic sciences laureates gathered at the Nobel Prizer Museum get together in Stockholm.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Clément Morin

Economic sciences laureate Peter Howitt arriving at the Nobel Prize Museum in Stockholm, 6 December 2025.

© Nobel Prize Outreach. Photo: Clément Morin

Susumu Kitagawa and Omar M. Yaghi signing a chair at the Nobel Prize Museum. 6 December 2025

© Nobel Prize Outreach. Photo: Clément Morin

Nobel Prize banquet 2025

Watch and read the banquet speeches

Physics: Michel H. Devoret

Chemistry: Omar M. Yaghi

Physiology or medicine: Mary E. Brunkow

Literature: László Krasznahorkai

Economic sciences: Joel Mokyr

Which Nobel Prize laureates do you share a birthday with?

Enter your birthday to find out.

Enter

“Human being—astonishing creature—who are you?” 

László Krasznahorkai’s Nobel Prize lecture

Transcript of lecture in Hungarian

Transcript of lecture in Swedish

Nobel Prize Concert 2025

A glorious musical evening of hope and light 

Spanish violinist María Dueñas and Semyon Bychkov, chief conductor of the Czech Philharmonic, performed at the Nobel Prize Concert on 8 December. The programme included music by Bryce Dessner, Felix Mendelssohn-Bartholdy and Antonín Dvořák.

The concert can be seen here (link to the Nobel Prize YouTube channel, for viewers outside of Sweden)

Nobel Prizes 2025

Physics

Experiments on a chip revealed quantum physics in action

This year’s laureates conducted experiments with an electrical circuit in which they demonstrated both quantum mechanical tunnelling and quantised energy levels in a system big enough to be held in the hand.

Chemistry

Their molecular architecture contains rooms for chemistry

The 2025 chemistry laureates have created molecular constructions with large spaces through which gases and other chemicals can flow. 

Physiology or medicine

They discovered how the immune system is kept in check

The laureates made groundbreaking discoveries concerning peripheral immune tolerance that prevents the immune system from harming the body. 

Literature

László Krasznahorkai

The Nobel Prize in Literature 2025 is awarded to the Hungarian author László Krasznahorkai, “for his compelling and visionary oeuvre that, in the midst of apocalyptic terror, reaffirms the power of art”.

Peace

A brave and committed champion of peace

As the leader of the democracy movement in Venezuela, Maria Corina Machado is one of the most extraordinary examples of civilian courage in Latin America in recent times.

Economic sciences

They show how new technology can drive sustained growth

This year’s laureates in economic sciences explain how innovation provides the impetus for further progress.

Curious to learn more?

Delve into the Nobel Prize lessons

Are you a student or a teacher? Here you can find free, readily available lessons including videos, slideshows and more. Click here to access the educational material

In memoriam

James Watson passes away

James Watson died on 6 November 2025 in East Northport, New York, USA, aged 97. He was awarded the Nobel Prize in Physiology or Medicine 1962 “for their discoveries concerning the molecular structure of nucleic acids and its significance for information transfer in living material.”

Biography

Chen Ning Yang dies at 103

Chen Ning Yang passed away on 18 October 2025 in Beijing, China, aged 103. He was awarded the Nobel Prize in Physics 1957 “for their penetrating investigation of the so-called parity laws which has led to important discoveries regarding the elementary particles.”

Biography

Sir John B. Gurdon passes away

Sir John B. Gurdon died on 7 October 2025, aged 92. He was awarded the Nobel Prize in Physiology or Medicine 2012 “for the discovery that mature cells can be reprogrammed to become pluripotent.”

Biography

George F. Smoot 1945–2025

George F. Smoot passed away on 18 September 2025, aged 80. He was awarded the Nobel Prize in Physics 2006 “for their discovery of the blackbody form and anisotropy of the cosmic microwave background radiation.”

Biography

László Krasznahorkai – Nobel Prize lecture in Hungarian

English
English (pdf)
Swedish
Swedish (pdf)
Hungarian
Hungarian (pdf)

© THE NOBEL FOUNDATION 2025
General permission is granted for the publication in newspapers in any language after December 7, 2025, 5:00 p.m. CET. Publication in periodicals or books otherwise than in summary requires the consent of the Foundation. On all publications in full or in major parts the above underlined copyright notice must be applied.

Due to technical difficulties, this video of the lecture is incomplete. Read the entire lecture in the transcript below.

Nobel-beszéd
Krasznahorkai László

2025 irodalmi Nobel-díjasa

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az irodalmi Nobel-díj kapcsán eredetileg a reményről kívántam megosztani önökkel a gondolataimat, de a remény nálam éppen végleg kifogyott, így most az angyalokról fogok beszélni.

I.

Járkálok fel-alá, és az angyalokról gondolkozom, most is járkálok, ne higgyenek a szemüknek, úgy látszik, hogy állok, és beszélek egy mikrofonba, de nem, a valóságban én most körbe-körbe, az egyik saroktól a másikig, és vissza oda, ahonnan elindultam, és így tovább, körbe-körbe, és igen, az angyalokról, akikről annyit máris elárulhatok, hogy újfajta angyalok ezek, már nincsen szárnyuk, ezért például már nem kell azon töprengeni, hogy ha kiáll az a két szárny a hátból, sőt, az a két hatalmas szárny még súlyosan szét is terül túl a köntösön, akkor miképp is dolgozik az ő égi szabómesterük, miféle ismeretlen tudás lengi be a műhelyét odafönt, amikor felöltözteti őket, a két szárny kint van, magától értetődően kívül a testetlen testen, de hol dugják ki akkor a szárnyaikat azokból a testetlenül testi, édesen gyűrűző köntösből, mely a szárnyaikat is fedi, vagy ha nem kidugják, akkor hogyan takarja a testüket a szárnyaikkal együtt ez a mennyei köntös, szegény Botticelli, szegény Leonardo, szegény Michelangelo, sőt, szegény Giotto és Fra Angelico!, de mindegy mostmár, a kérdés elpárolgott a régi angyalokkal együtt, ezek újak, ennyi már világos, amikor elkezdek járkálni a szobámban, amiből most önök csak annyit látnak, hogy állok egy mikrofon előtt, és a Nobel-díj kitüntetettjeként bejelentem, hogy a reményről akartam, de arról most épp nem, így az angyalokról inkább, ebből indulok ki, ez már homályos körvonalakkal azelőtt ott volt az agyamban, hogy elindultam volna töprengő testtartást felvéve a dolgozóhelyiségemben, ami nem nagy, mindössze négyszer négy méter egy toronyszobában, amiből még le kell számolnunk azt a részt, ahol a lépcső fel- illetve levezet a földszintre, persze, ne gondoljanak valami romantikus elefántcsonttoronyra, ez a toronyszoba egy fából ácsolt földszintes épület jobb oldali sarkán a legolcsóbb lucfenyődeszkából azért magasodott a többiek fölé, mert lejt a telkem, mert az egész egy dombtetőn áll, mármint az egész telek, és lejt, sőt, nagyon lejt egy völgy felé, aminek következtében, ha azt akartam, hogy a kiegészítésre szoruló földszinti helyiségek kapjanak egy bővítést, márpedig a mindent elborítani igyekvő könyvek miatt akartam, akkor egy idő után elodázhatatlan volt, hogy a lejtés miatt e kiegészítésként megépíttetett szoba már toronyként magasodjon fel egy alsó helyiségre nehezedve, nos, itt hát csak az angyalokról,

és nem a reményről,

és nem azokról, a régiekről, mert a régiek, a szárnyasok – gondoljanak a leghíresebbekre, az Angyali üdvözletrőlkészült mérhetetlen mennyiségű festményre a középkorból és a reneszánszból – egy üzenetet hoznak, üzenetet, hogy a Megszületendő megszületik – ezek a régi angyalok, ezek a mennyei futárok folyton ezzel, vagy más üzenettel érkeznek, és ezt az angelológia szerint adják át a címzettnek többnyire szóban, vagy olykor – mint a 9-10. század idejéből származó ábrázolásokon – egyenesen egy hullámzó mondatszalagról felolvasva, egyszóval a szó rendkívüli jelentőségre tesz szert már ebben a jelenetben, de az angyalok egyéb küldetésük során is fénybe burkolt vagy fülbe súgott szóval kézbesítik, vagy hát, pontosabban kézbesítették, amit a Feljebbvaló üzen a kiválasztottnak, és ebben az értelemben – eltekintve most az ábrázolásuktól – ezeket már annyira nem lehet, vagy hát, pontosabban nem lehetett megkülönböztetni az üzenetüktől, annyira nem, hogy voltaképp azt kell mondanunk, hogy a régi angyalok: üzenetek, hogy ők maguk az üzenet, mely mindig a Megfellebbezhetetlentől érkezik, ő indítja le őket, az angyalait, hozzánk, kik a porban küzdünk, bolyongunk az Előreláthatatlanul Bekövetkezendőkre ítélve /hej, azok a szép idők!/, egyszóval, a régi angyal: üzenet valaki mástól valaki másnak,üzenet egy hírrel, melynek utasítás vagy tudósítás jellege van, de még akkor sem foglalkozom itt velük önök előtt állva, miközben, ugye, körbe-körbe járva a toronyszobában, amely mint tudják, csak olcsó lucfenyőből, szinte fűthetetlenül, és kizárólag a telek lejtése miatt torony, nos, a régiekkel akkor sem, ha a bennünk élő kép – köszönhetően a közép- és koraújkor géniuszainak, Giotto-tól Giotto-ig –, ha ezek a gyönyörűséges, fenséges,bensőséges jelzőkkel illethető régi angyalok bármikor, ma is, folyton megérintik hinni képtelen lelkünket, hisz ők voltak, hisz ők maradtak évszázadokon keresztül az egyetlenek, akiknek ritka megjelenéséből magára a Mennyre következtethettünk, és ezzel az irányra, amely már önmagában, irányként megépítette bennünk az univerzum szerkezetét, hisz ahol irány van, ott távolság van, azaz van tér, és ahol irány van, ott távolság is van két pont között, vagyis van idő, megvan tehát évszázadokra – oh! évezredekre! – a teremtettnek hitt világ, ahol tehát a velük, a régi angyalokkal esett találkozók megadták a módját, hogy a fentet és a lentet határozottan úgy érzékeljük, mint valóságosat, így járnék körbe-körbe egyik sarokból visszaérve ugyanabba a sarokba, ha a régi angyalokról kívánnék beszélni önöknek, de nem, a régi angyalok már nincsenek meg, csak az újak, én pedig nemezzel járok körbe-körbe egyik saroktól ugyanabba, miközben itt állok az önök figyelmében, mert, mint talán említettem már,

új angyalaink vannak,

akik szárnyaikat vesztve már egyáltalán nem rendelkeznek azokkal az édesen gyűrűző köpenyekkel sem, egyszerű utcai ruhában járkálnak köztünk, nem tudjuk, mennyien vannak, de homályos sugalmazás szerintszámra megvannak mind, mivel valahogy hol itt-hol ott, mint a régi időkben a régiek, ezek az újak is kísértetiesen ugyanolyan esetekben tűnnek elénk az életünkben, mint a régiek, s voltaképpen könnyű felismerni őket, ha úgy akarják, és nem rejtik el, mit is hordoznak magukban, könnyű, mert mintha egy másféle tempóval, másféle ütemre, dallamra lépnének be a létünkbe, mint amilyen ütemre mi lépkedünk, küszködve és bolyongva a porban idelent, ráadásul abban sem lehetünk már biztosak, hogy ezek az újak valahonnan odaföntről érkeznek le hozzánk, mert bizony nem úgy tűnik, mintha lenne egyáltalán odafönt még, mintha az is – a régi angyalokkal együtt – átadta volna a helyét az örök VALAHOLNAK, ahol már csupán Elon Muskok őrült szerkezetei szerkesztik a teret és az időt, és ebből már kiderülhet, hogy miközben önök változatlanul csak egy öreg embert látnak és hallgatnak itt a maga ismeretlen nyelvén beszélni a Nobel-díj átvételének bejelentése alkalmából, aki persze változatlanul és pontosan ugyanabban a kifűthetetlen toronyszobában, a lucfenyődeszkák között, körbe-körbe, szóval én, vagyis az, most felgyorsítja a lépéseit, mintha ki akarná fejezni, hogy a gondolatai ezekről azúj angyalokról másféle léptéket és másféle sebességet kíván meg attól, aki róluk gondolkodik, és tényleg, már felgyorsítva a lépteimet rögtön arra jutok, hogy ezeknek az új angyaloknak nemcsak szárnyuk nincsen, de nincs üzenetük sem, semmi, csak ott vannak közöttünk, egyszerű utcai ruhában, felismerhetetlenül, ha úgy akarják, aztán ha meg másképp, akkor kiválasztanak minket, odalépnek hozzánk, és akkor egy pillanat alatt lehull szemünkről a hályog, a szívünkről a lepedék, vagyis a találkozás létrejön, mi döbbenten, hogy jé, egy angyal, ők meg szemben velünk, csak hát … nem adnak át semmit, nincs semmiféle hullámzó mondat körülöttük, nincs fény, mellyel a fülünkbe suttognának, ugyanis nem szólnak egy árva szót sem, mintha megnémultak volna, csak állnak és néznek ránk, a tekintetünket keresik, és kérlelés van ebben a keresésben, hogy nézzünk a szemükbe, és adjunk nekik

mi

át egy üzenetet, csak sajnos nekünk semmink nincsen, mert csak azt tudnánk mondani válaszként a kérlelő tekintetre, ami régen volt válasz, mikor még volt kérdés, de most se kérdés, se válasz, hát, miféle találkozás ez,hát, miféle égi és földi jelenet, csak állnak előttünk, néznek, mi is csak állunk és nézünk, és ha ők értenek is valamit ebből az egészből, mi biztosan nem értjük, miről van szó, néma a süketnek, süket a némának, hogy lesz ebből beszélgetés, hogy lesz ebből megértés, nem beszélve az isteni jelentőségről, amikor egyszercsak hirtelen felrémlik minden magányos, fáradt, szomorú érzékenyben, történetesen most – ha szabad magamat közéjük sorolni – bennem, aki látszólag itt önök előtt, a mikrofonba, de valójában ott fenn a toronyszobában, tudják, olcsó lucfenyő deszkafalak, gyalázatos hőszigetelés, hogy ezek az új angyalok végtelen némaságukban már talán nem is angyalok, hanem áldozatok, áldozatok a szó eredeti, szakrális értelmében, gyorsan előkapom a fonendoszkópomat, mert az mindig nálam van, most is, itt, hogy beszélek abból a toronyszobából, körbe-körbe járván, és nagyon lágyan a mellükre helyezem a hallgatófejet, és azon nyomban meghallom a sorsot, az övékét, és ezzel egy olyan sorsba lépek át, egy olyan sorsot érzek ott dobogni, ami azonnal megváltoztatja a pillanatot, de főleg a következőt, ami előttem állt volna, mert nem, az a valószínűnek ígérkező következő pillanat nem következik be, egy egészen más pillanat következik be, a megrendülés és az összeomlás pillanata csap le rám, mert a fonendoszkópom kihallja az elém álló új angyal rémületes történetét, hogy áldozat ő, áldozat: és nem értünk, hanem miattunk, valamennyiünkért, és valamennyiünk miatt, szárnyak nélkül, és üzenet nélkül, tudatván, hogy háború van, háború, és csak háború a természetben is, a társadalomban is, és ez a háború nemcsak fegyverekkel, kínnal és pusztítással zajlik, azzal is persze a skála egyik szélén, de zajlik annak a skálának az ellenkező szélén is, mert egyetlen rossz szó elég, amit neki, az új angyalnak egyszer odavetettek, elég egy igazságtalan, egy meggondolatlan, egy méltatlan tett, egy belegázolás a lélekbe és a testbe, mely éppen hogy másra rendezkedett be születésekor, nem arra, mert arra védtelen, hogy egy megtöretés legyen, egy aljasság, egy cinikus kegyetlenség az ő ártatlansága és szűziessége ellen, egy tett, de már egyetlen rossz szó is elég, hogy örökre megsebezze őt, és amit én tízezer szóval se tehetek jóvá, hisz jóvátehetetlen.

II.

Á, hagyjuk az angyalokat!

Beszélek inkább az emberi méltóságról.

Elképesztő ember, ki vagy te?

Feltaláltad a kereket, feltaláltad a tüzet, feltaláltad, hogy az együttműködés az egyetlen esélyed, feltaláltad a dögevést, hogy ura legyél az általad uralt világnak, megdöbbentően sok észre tettél szert, s akkora az agyad, annyira barázdált és annyira komplex, hogy ezzel tényleg az általad világnak nevezett világ fölött némiképp korlátozottan, de hatalmad lett, olyan felismerésekre jutottál, amelyekről ugyan később kiderült, hogy nem igazak, de segítettek a továbbhaladásodban az evolúciód során, ugrásszerűnek látszó fejlődésed megszilárdította és megnövelte fajtád a Földön, hordákba gyűltél, társadalmakat építettél, civilizációkat hoztál létre, arra a csodára is képes lettél, hogy ne halj ki, pedig lett volna lehetőséged rá, de te újra két lábra álltál, majd homo habilis-ként kőből szerszámot csináltál, és használni is tudtad, aztán erectus-ként feltaláltad a tüzet, s ama apróság miatt, hogy ellentétben a csimpánzzal, nálad a gégefő és a lágy szájpadlás nem ér össze, lehetővé vált – az agy beszédközpontjának a párhuzamos finomodásával –, hogy létrehozd a beszédet, leültél a Mennyek Urával, és ha hihetünk az Ószövetség elhallgatott fejezeteinek, leültél vele, s amit Ő felmutatott a teremtett dolgok közül, annak te nevet adtál, majd később feltaláltad az írást, de ekkor már filozófiai gondolatmenetekre is képes voltál, az eseményeket előbb összekapcsoltad, majd elválasztottad a hitbeli meggyőződésedtől, a tapasztalatodra hivatkozva megteremtetted az időt, kocsit, hajót szerkesztettél, és bejártad az Ismeretlent a Földön, kiraboltál mindent, amit lehetett, és rájöttél, mit jelenthet, ha összpontosítod az erődet és a hatalmadat, feltérképezted a megközelíthetetlennek gondolt bolygókat, és már nem istennek tekintetted a Napot és nem sorsot meghatározóknak a csillagokat, feltaláltad, vagy inkább minősítetted a nemiséget, a nő és a férfi szerepét, majd nagyon későn, bár soha nem későn, feltaláltad a szerelmet a számukra, feltaláltad az érzést, a beleérzést, a tudás megszerzésének különböző hierarchikus módjait, végül felrepültél a levegőbe, lehagytad a madarakat, aztán elrepültél a Holdra, és megtetted az első lépéseket ott, olyan fegyvereket találtál föl, amivel fel lehet robbantani a Földet, mégpedig sokszor egymás után, tudományokat találtál ki olyan rugalmas szinteken, amelynek köszönhetően a holnap folyton megelőzi, megszégyeníti a ma elképzelhetőt, és teremtettél művészetet is a barlangi rajzoktól Leonardo Utolsó vacsorájáig, a ritmus mágikus, fekete bűvöletétől Johann Sebastian Bachig, végül történelmi lépték szerint egészen hirtelen elkezdtél nem hinni semmiben többé, a magad teremtette s a képzeletet megsemmisítő eszközeid segítségével már csak rövid távú memóriád maradt, így elhagytad a tudás és a szép és az erkölcsi jó nemes és közös birtokát, és készülsz kiköltözni egy lápvidékre, ahol süllyed a láb, ne mozogj, mész a Marsra?, inkább: ne mozogj, mert elnyel ez a sár, lehúz a mocsár, de szép volt, utad az evolúcióban lélegzetelállító, csak sajnos: megismételhetetlen.

III.

Á, hagyjuk az emberi méltóságot.

Beszélek inkább a lázadásról.

Egyszer már megpróbáltam erről szót ejteni a Megy a világ című könyvemben, de nem vagyok elégedett azzal, megpróbálom újra. A kilencvenes évek elején egy párás, fülledt délután egy vonatra vártam Berlinben az egyik U-Bahn állomás alsó szintjén. A peronok, mint mindenütt az U-Bahnok rendszerében, úgy voltak kiképezve, hogy a menetiránynak megfelelő kezdőpontjukon, csak pár méterrel attól, ahol a szerelvény újra egy alagútban folytatja tovább, egy irányitó lámpákkal kiegészített nagy tükröt szereltek fel, részben, hogy segítse a vezetőt, hogy rálásson a szerelvény teljes hosszára, részben pedig hogy jelezze, hol kell – majd ha megérkezik – aszerelvény legelejének centire pontosan, átmenetileg, a ki- és beszállás idejére, megtorpannia. A tükör természetesen a járművezetőnek szólt, a lámpák piros jelzése pedig annak, hogy a peronnak melyik az a sínekre merőlegese, melynek magasságában a vonatot a ki-és beszállás biztonságos lebonyolításához a vezetőnek meg kell állítania, s amik aztán, mármint a lámpák, miután a ki- és beszállás lezajlott, zöldre váltanak, s az U-Bahn indulhat tovább az alagútban – és esetemben – Ruhleben felé. A balesetek elkerülése és egyáltalán, a szabályok elrendezése miatt egy figyelmeztető tábla elhelyezésén kívül felfestettek még egy jól látható, vastag sárga vonalat is a lámpatartó oszlop és az alagút bejárata közé a kövezetre, mely sárga vonal azt volt hivatva jelezni, hogy ha a peron maga néhány méterrel tovább tart is, mert így volt, az utas ezt a sárga vonalat semmiképpen nem lépheti át, így alakult ki – mint minden állomáson, úgy itt is – egy szigorúan tiltott zóna a sárga vonal és az alagút bejárata között, ahová ember, vagyis utas semmilyen körülmények között nem léphet be. Vártam a vonatra, hogy megjöjjön Kreuzberg felől, és hirtelen észrevettem, hogy e tiltott zónában ezúttal van valaki. Egy clochard volt, és éppen görnyedt háttal, fájdalmasan, arcát e fájdalmában kissé felénk fordítva, mint aki együttérzésre számít, vizelni próbált a síneknek épített járatba. Látszott, hogy valóban nagy szenvedést okoz neki a vizelés, és szinte cseppenként tud csak megszabadulni a húgytól. Mire teljesen felfogtam, mi történik ott, már körülöttem is észrevették, micsoda példátlan eset zavarja meg számunkra ezt a délutánt. Azonnal és általános, szinte tapinthatóan egyöntetű volt a vélemény, hogy ez botrány, és a botrányt rögtön meg kell szüntetni, a clochard-nak távoznia kell, és a sárga vonal érvényét vissza kell állítani. Nem lett volna baj, ha clochardnak sikerül befejeznie a dolgát, és visszaoldalog miközénk, aztán felmászik a lépcsőn a felső szintre, de a clochard nem fejezte, mert feltehetően nem fejezhette be, és ami ennél is közelebb vitte az eseményt a bajhoz, az volt, hogy a túloldali peronon egyszercsak egy rendőr tűnt fel, és átkiáltva onnan, voltaképpen szinte szemben a clochard-ral, határozottan felszólította a törvényszegőt, hogy azzal, amit csinál, azon nyomban hagyjon fel. Ezek az állomások – ismét csak a biztonság kedvéért – úgy lettek kialakítva, hogy az ellentétes irányokból egy adott megállóhelyre érkező és tovább induló vonatok el voltak választva egymástól, azaz a két sínpárt nagyjából tíz méter szélességben egy közel egy méter mély gödörben helyezték el, így ha egy utas meggondolta magát, és csak az egyik irányban közlekedő szerelvényekhez tartozó peronról a másik irányba tartó peronra át akart jutni, akkor azt csak úgy tehette meg, hogy elmegy a peronja végén nyíló lépcsőig, felmegy a felső szintre, aztán ott átgyalogol a sínek fölötti folyosón erre az oldalra, lejön a lépcsőn, s a hirtelen megkívánt irányba tartó vonatát így éri el, viszont magától értetődően aképpen nem, hogy csak úgy fogja magát, beleugrik a síngödörbe, és azt a tíz métert ezeken a síneken áthágva teszi meg, nem, ez, ha lehet egy tiltást fokozni, még inkább tilos volt, és természetesen életveszélyes, s ezt a nyilvánvaló tényt azért fejtem ki ilyen részletességgel, mert az említett s láthatóan felbőszült rendőrnek – a méltóságát is valamelyest megőrizve, de felhatalmazásával és jóérzésével élve – bizony ugyanezt az utat kellett megtennie, azaz el kellett induljon a feljárati lépcső felé azon a túloldali peronon, ott fel kellett lépcsőzzön a felső szintre, majd átszaladnia erre az oldalra, végül le miközénk.

Ez volt az irányadó helyzet, tehát erre kényszerült a rendőr is, mert az észrevételtől számítva hiába kiáltott át a maga öblös hangján jó párszor, a clochard rá se hederített, még a fejét is ugyanoda, felénk fordítva tartotta, és változatlan gyötrelmet tükröző tekintettel csak nézett ránk, miközben csepegtetett tovább a sínekre, ami: a szabálynak, a rendnek, a törvénynek és a józan észnek ez a valóban példátlan megsértése, hogy ugyanis nem vett a felszólításról tudomást, vagyis a rendőr feltehető kifejezésével: süketnek tettette magát, ennek a rendőrnek különösen fájt.

Magától értetődik, hogy a clochard számolt vele, hogy a másik fájó előnye miatt a rendőr gyorsabb lesz, mint ő, és semmiképpen nem tudja akarata és a természet akarata szerint időben befejezni a tiltott cselekedetet, ezért, amikor érzékelte, hogy a rendőr sietve, majd futva elindul a túlsó peronon, hogy a távolban nyíló feljáraton elérje a felső szintet, és átrohanjon a sínek fölött, aztán lefusson ide a mi oldalunkra, és fülön csípje őt, nagynehezen, nyögdécselve, de abbahagyta, amit csinált, és elkezdett menekülni felénk, hogy minél előbb elérje a legközelebbi, felfelé vezető lépcsőt, és eltűnjön valahogy.

Szörnyű verseny volt. Elcsendesült peronunk közönsége, mert amikor a clochard elindult, azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy ebből a menekülésből itt nem lesz semmi, mert ez az öreg clochard egész testében remegni kezdett, a lábai és a lábait irányító agya, úgy tűnt, már nem működtek rendesen, így aztán míg azt figyelte, hogy a rendőr a túloldalon az ottani feljáró felé igyekszik – méter méter után! –, addig ő itt a mi oldalunkon borzalmas erőfeszítéssel, csápoló karokkal is csak centimétereket és centimétereket tudott megtenni, miközben a rendőr is, ő is azt a tíz métert nézte, ami elválasztotta egymástól őket. Ez a tíz méter a rendőrnek egy ki nem érdemelt büntető akadály nehéz kínja volt, neki pedig, a mi oldalunkon, ez a tíz méter az elodázást jelentette, mely elodázás magában hordozta az értelmetlen, de nyilvánvaló bizakodást, hogy megússza a nyilvánvaló felelősségrevonást. A rendőr szemszögéből nézve a dolgot, ő a törvényt, a mindenki által jóváhagyott és ezért kötelező Jót képviselte a mindenki által elítélt és az ésszerűre nemet mondó szabályszegővel, más szóval a Rosszal szemben. Igen, a köteles Jót képviselte, de az adott pillanatban tehetetlenül, bennem pedig, ahogy megalázottan az embertelen versenyt figyeltem, méterek a centiméterekkel szemben, az történt, hogy késélessé vált a figyelmem, és ez a figyelem megállította a pillanatot. Ott állította meg, ahol észrevették egymást, a jó rendőr azt, hogy a rossz clochard a tiltott zónában vizel, és a rossz clochard azt, hogy balszerencséjére mindezt észrevette egy jó rendőr. Mindössze tíz méter volt közöttük, a rendőr a gumibotjáért kapott, és mielőtt nekieredt volna, megtorpant, ó, végtelen, de megakasztott hatalom volt ebben a mozdulatban, izmai ugrásra készen megfeszültek, mert egy pillanatra átfutott rajta, mi lenne, ha egyszerűenátugorja azt a tíz métert, míg a tíz méter védettségében a túloldalon a végtelen, kettős kiszolgáltatottság csápolt és reszketett. Itt állt meg a figyelmem, s ez így maradt máig, ahogy arra a képre gondolok, amikor a rendőr dühödten lóbálva a gumibotját elindul a clochard-ért, vagyis amikor a köteles Jó elindul a clochard álruhájában már megint felbukkanó Rosszért, sőt, nem egyszerűen a Rosszért, hanem a tett szándékossága és tudatossága miatt magáért a Gonoszért, s így ebben a kimerevedett jelenetben folyton és ma is azt látom, hogy a túloldalon a siető, majd futó lépteivel az ott métereket és métereket, a bűnös pedig, a mi oldalunkon, nyöszörögve, reszketve, erőtlenül s a fájdalomtől szinte bénán, hisz ki tudja, hány csepp maradt bent ebben a testben, csak centiket és centiket – igen, azt látom, hogy a Jó ebben a versenyben ezt a Rosszat

mindenössze tíz méter miatt

soha nem kaphatja el, mert ez a tíz méter áthidalhatatlan, és hiába fogja el majd ez a rendőr ezt a clochard-t a berobbanó szerelvénnyel egyidőben, az én szememben az a tíz méter örök és legyőzhetetlen, mert az én figyelmem azt érzékeli csak, hogy a Jó soha nem éri el a csápoló Gonoszt, mert a Jó és a Gonosz között nincsen semmiféle remény.

Ment velem a vonat Ruhleben felé, és nem bírtam kiverni a fejemből azt a reszketést és csápolást, s hirtelen, mint a villám, belém csapott a kérdés, hogy vajon ez a clochard és a többi pária mind, mikor lázadnak fel – meg hogy milyen is lesz az a lázadás. Talán véres, talán kegyetlen, talán szörnyű, amikor az egyik felkoncolja a másikát, aztán leintem magam, mert azt mondom, ó, nem, az a lázadás, amire én gondolok, más lesz, mert az a lázadás az egészre vonatkozik.

Hölgyeim és uraim, minden lázadás az egészre vonatkozik, és most, hogy itt állok önök előtt, és egészen belassulnak a lépteim abban az otthoni toronyszobában, újra felvillan az az akkori berlini utazás az U-Bahnnal Ruhleben felé. Egyik kivilágított állomás fut el a másik után, nem szállok ki sehol, azóta is megyek azzal az U-Bahnnal az alagutakban, mert nincs állomás, ahol kiszállhatnék, csak nézem az elfutó állomásokat, és úgy érzem, mindent elgondoltam, és mindent elmondtam arról, hogy mit gondolok a lázadásról, az emberi méltóságról, az angyalokról, és igen, talán mindent – még a reményről is.

László Krasznahorkai – Nobelföreläsning

English
English (pdf)
Swedish
Swedish (pdf)
Hungarian
Hungarian (pdf)

© NOBELSTIFTELSEN 2025
Generellt tillstånd beviljas för publicering i tidningar på alla språk från och med 7 december 2025, 17.00 CET. För publicering i tidskrifter eller böcker krävs, såvida det inte gäller sammanfattningar, Stiftelsens medgivande. När det gäller all publicering av föreläsningen i dess helhet eller i längre avsnitt måste ovan understrukna copyrightnotering anges.

På grund av tekniska problem är videon ofullständig. Föreläsningen går att läsa i sin helhet i transkriptionen nedan.

Nobelföreläsning av László Krasznahorkai

Ärade damer och herrar!

I samband med detta Nobelpris ville jag ursprungligen dela mina tankar om hoppet med er, men för mig har hoppet slutgiltigt sinat, så jag kommer nu att tala om änglar.

I.

Jag går fram och tillbaka och tänker på änglar, även nu går jag, så tro inte era ögon, det ser ut som om jag står och talar i en mikrofon, men nej, i verkligheten går jag runt runt, från ett hörn till nästa, sedan tillbaka dit jag började, och så vidare, runt runt, och ja, jag tänker på änglar, om vilka jag genast kan avslöja så mycket som att det här är en ny sorts änglar, de har inte längre vingar, därför behöver vi inte fundera över, att om två vingar sticker ut från deras rygg, ja, om de två enorma vingarna breder ut sig ur deras klädnad, hur gör då deras himmelska skräddare, vad är det för okänd kunskap som härbärgeras i ateljén däruppe när de blir påklädda med båda vingarna ute, självfallet utanför den kroppslösa kroppen, men var sticker de då ut sina vingar ur sina kroppslöst kroppsliga, vackert draperade klädnader, som ju täcker även vingarna, eller om de inte sticker ut dem, hur täcker dessa himmelska klädnader såväl kropparna som deras vingar, stackars Botticelli, stackars Leonardo, stackars Michelangelo, ja, stackars Giotto och Fra Angelico!, men det spelar ingen roll längre, frågan har förflyktigats tillsammans med de gamla änglarna, de här är nya, så mycket är uppenbart redan när jag börjar gå runt i mitt rum, av vilket det enda ni nu ser är att jag står framför en mikrofon och som Nobelprismottagare påstår att jag ville tala om hoppet, vilket jag inte gör, utan istället om änglar, det är min utgångspunkt, det fanns bara vaga konturer i min hjärna innan jag började min grubblande rörelse i arbetsrummet, som inte är stort, bara fyra gånger fyra meter i ett tornrum, där vi måste räkna bort den del där trappan leder upp respektive ner till bottenvåningen, och ni får inte tänka er ett slags romantiskt elfenbenstorn, för detta tornrum, som byggts med de billigaste plankor av rödgran i högra hörnet av ett enplanshus av trä, höjer sig över resten, för min tomt lutar, allting ligger nämligen på en höjd, det vill säga hela tomten, och den lutar, ja, den lutar verkligen, ner mot en dalgång, vilket lett till, att när jag ville bygga ut enplanshuset med en utbyggnad, som var nödvändig eftersom mina böcker hotar att sluka alla ytor, så var det oundvikligt att denna utbyggnad på grund av lutningen skulle komma att höja sig likt ett torn och tynga ner de undre utrymmena, nåväl, här ska det bara handla om änglarna,

och inte om hoppet,

och inte om den där gamla sorten, för de gamla, de bevingade – tänk er de mest berömda, de oräkneliga målningarna från medeltiden till renässansen föreställande Ängelns bud – den som kom med ett bud, ett bud om att Den Ofödde skulle födas – dessa gamla änglar, dessa himmelska budbärare som ständigt kom med detta eller andra bud, och som de enligt angelologin oftast förmedlade till adressaten genom ord, eller ibland – som på avbildningar från åtta- och niohundratalen – läser upp från en böljande ordremsa, vilket ju understryker ordets enorma betydelse redan i scener som denna, medan orden vid andra uppdrag är dolda av ljus eller viskas i någons öra då änglarna delger, eller ja, mer exakt, delgav, vad Den Där Ovan hälsat till sina utvalda, och i denna bemärkelse – om vi bortser från själva avbildningarna – är det inte så lätt, eller rättare sagt, det går inte att skilja dem från budskapet, så till den grad att vi måste säga att de gamla änglarna är: budskap, att de själva är budskapet, som fortfarande kommer från Den Oemotsäglige, han skickar ner dem, sina änglar, till oss, som kämpar i dammet och irrar, dömda till det Oförutsägbart Ofrånkomliga /det var tider det!/, med andra ord var den gamla ängeln: ett budskap från någon till någon, ett budskap om ett tillkännagivande, med karaktären av instruktion eller underrättelse, men det är ändå inte de som håller mig sysselsatt när jag står här inför er, medan jag, eller hur, går runt runt i tornrummet, vilket, som ni vet, är byggt av billig rödgran, nästan omöjligt att värma upp och endast på grund av tomtens lutning är ett torn, nåväl, inte de gamla änglarna, även om vår inre bild av dem – tack vare medeltidens och förrenässansens genier, från Giotto till Giotto – med sina underbara, sublima, innerliga drag än idag ständigt berör våra till tro oförmögna själar, ty det var de som var och de som under århundradena förblev de enda som när de vid sällsynta tillfällen uppenbarade sig fick oss att dra slutsatsen om en Himmel, och med den en riktning, som i sig själv, såsom riktning, byggde upp universums struktur inom oss, för där det finns riktning finns avstånd, det vill säga rum, och där det finns riktning, där finns det avstånd mellan två punkter, det vill säga tid, därmed finns århundraden – åh! årtusenden! – i den värld som antagits vara skapad, där alltså mötena med dem, de gamla änglarna, möjliggjorde att vi upplevde det nedre och det övre som någonting alldeles verkligt, och jag skulle kunna gå runt runt, från ett hörn och komma tillbaka till samma hörn, ifall det var de gamla änglarna jag ville tala med er om, men nej, de gamla änglarna finns inte mer, bara de nya, men det är inte därför jag går runt runt från ena hörnet och tillbaka igen medan jag står här inför er, för, som jag kanske redan nämnt,

det finns nya änglar,

som förlorat sina vingar och inte heller förfogar över de där vackert draperade klädnaderna, utan går klädda i vardagskläder bland oss, vi vet inte hur många de är, men en dunkel aning antyder att allihop finns kvar, eftersom de nya, precis som de gamla förr, dyker upp spöklikt inför oss i våra liv, ibland här, ibland där, men i samma sammanhang som de gamla, och det är faktiskt lätt att upptäcka dem, när de vill det och inte döljer vad det är de bär med sig, det är lätt, för det är som om de kliver in i våra liv i ett annat tempo, i en annan takt, till en annan melodi, än den takt vi går i, där vi kämpar och irrar runt i dammet här nere, dessutom kan vi vara säkra på att dessa nya anlänt hit till oss någonstans däruppifrån, för det verkar inte alls som om det skulle finnas ett däruppe längre, det är som om även det – liksom de gamla änglarna – skulle ha övergivit sin plats till ett evigt NÅGONSTANS, där blott Elon Muskar och deras galna konstruktioner konstruerar rummet och tiden, och av detta kanske det framgår, att ni fortfarande bara ser och hör en gammal man, som på sitt eget främmande språk och med anledning av mottagandet av Nobelpriset fortfarande går runt i exakt samma ouppvärmda tornrum mellan väggarna av rödgran, alltså jag, alltså han, men att han nu snabbar på stegen, som om han ville uttrycka att hans tankar om dessa nya änglar kräver en annan sorts steg och en annan hastighet av den som tänker på dem, och så är det, för när jag snabbar på stegen kommer jag genast fram till att dessa nya änglar inte bara saknar vingar, de saknar även ett budskap, de har inget, de bara finns här bland oss, i enkla vardagskläder, oigenkännliga, när de så vill, men i andra fall, när de väljer ut oss, kliver de fram till oss, och på ett ögonblick faller slöjan från vår blick, och täckelset från vårt hjärta, det vill säga ett möte sker, förbluffade säger vi oj, en ängel, medan de, när de står inför oss, tja … de ger oss ingenting, inga ord böljar omkring dem, inget ljus viskas i vårt öra, de säger inte ett enda litet ord, det är som om de blivit stumma, de bara står och ser på oss, de söker vår blick, och det finns något bedjande i detta sökande, att vi ska se dem i ögonen och att det är 

vi

som ska överlämna ett budskap till dem, fast tyvärr har vi ju inget, för det enda vi kan säga som svar till den bedjande blicken är vad som förr varit ett svar, när det ännu fanns en fråga, men nu finns varken fråga eller svar, ja, vad är det här för möte egentligen, ja, vad är det för himmelsk och jordisk scen, de bara står inför oss, de tittar, och vi står också bara och tittar, och om de förstår något av alltihop, så förstår vi definitivt inte vad det handlar om, en stum inför en döv, en döv inför en stum, hur kan ett samtal uppstå ur det, hur kan förståelse uppstå ur det, för att inte tala om betydelsen av en gud, men då blir något helt plötsligt tydligt i varje ensam, trött, sorgsen och känslig själ, och just nu – om jag tillåts räkna mig till dessa – även i mig, som till synes står här framför er, vid mikrofonen, fast jag egentligen är i tornrummet, ni vet, billiga rödgranplankor, usel isolering, det blir tydligt att dessa nya änglar i sin oändliga stumhet kanske inte ens är änglar, utan offer, offer i ordets ursprungliga, sakrala bemärkelse, och jag tar snabbt fram mitt stetoskop, för det har jag alltid med mig, även nu, här, när jag talar ur detta tornrum och går runt runt, och nu lägger jag försiktigt membranet mot deras bröst, och genast kan jag höra ödet, deras öde, och därmed kliver jag in i ett öde, jag hör ett öde dunka där som genast förändrar ögonblicket, men i synnerhet det ögonblick som följer, som skulle ha legat framför mig, men nej, detta förmodade nästa ögonblick inträffar inte, ett helt annat ögonblick inträffar, ett ögonblick av chock och sammanbrott slår ner i mig, för genom stetoskopet hörs den nya ängelns fruktansvärda historia, att den är ett offer, ett offer: och inte för vår skull, utan på grund av oss, för oss alla och på grund av oss alla, utan vingar och utan budskap, medveten om att ett krig pågår, krig och åter krig såväl i naturen som i samhället, och detta krig sker inte bara med vapen, med smärta och utplånande, naturligtvis finns detta i ena änden av skalan, men det pågår också i motsatt ände av skalan, för ett enda ont ord räcker, som någon kastat mot dem, mot de nya änglarna, en enda orättfärdig, obetänksam, ovärdig handling, ett enda intrång i själen och i kroppen, som skapades för något helt annat redan när de föddes, inte för detta, för inför detta är de skyddslösa, och allt kan rasa samman, en enda skändlighet, en enda cynisk grymhet mot deras skuldlöshet och jungfrulighet, en enda sådan handling, och då räcker ett enda ont ord för att såra dem för evigt, vilket jag med tiotusen ord aldrig kan gottgöra, för det är omöjligt att gottgöra.

II.

Åh, men låt oss lämna änglarna!

Jag talar hellre om den mänskliga värdigheten.

Otroliga människa, vem är du?

Du kom på hjulet, du kom på elden, du kom på att samarbete är din enda chans, du kom på asätandet, så att du kunde bli herre över den värld du härskade över, du har förvärvat ett så häpnadsväckande intellekt, och din hjärna är så stor, så veckad och så komplex att du med den fått makt över den värld du kallar värld, en smula begränsad, men ändå makt, du har kommit till sådana insikter, vilka visserligen visat sig vara falska senare, men som hjälpt dig i att avancera vidare i din evolution, din till synes språngartade utveckling befäste och förökade din sort på Jorden, du samlades i horder, byggde samhällen, skapade civilisationer, och du fick den mirakulösa förmågan att inte dö ut, fastän det varit fullt möjligt, men du ställde dig åter på två ben, och som homo habilis gjorde du verktyg av sten och du kunde använda dem också, sedan som erectus kom du på elden, och tack vare en liten detalj som skilde dig från schimpansen, att struphuvudet och gommen är skilda åt, blev det – med den parallella finkalibreringen av hjärnans talcentrum – möjligt att forma talet, du satte dig ner med Himlarnas Herre, och om vi ska tro de förtigna kapitlen av Gamla testamentet satte du dig med honom, och det Han pekade på bland skapelsens alla ting gav du namn, sedan kom du på skriften, men då var du redan förmögen till filosofiska tankebanor, du började koppla samman händelser och skilja dem från din trosmässiga övertygelse, och med hänvisning till din erfarenhet skapade du tiden, du konstruerade vagnen och båten och reste genom det Okända på Jorden, du plundrade allting du kunde, och kom på vad det betydde om du koncentrerade din styrka och din makt, du kartlade himlakroppar som ansetts onåbara, och du trodde inte längre på Solen som en gud eller på att stjärnorna styrde ödet, du kom på eller snarare klassificerade könen, kvinnans och mannens roller, och väldigt sent, fastän inte för sent, kom du på kärleken för deras skull, du kom på känslan, och medkänslan, de olika hierarkiska vägarna att tillägna sig kunskap, slutligen flög du upp i luften, du lämnade fåglarna bakom dig, och så flög du till Månen och tog de första stegen där, du kom på vapen som det gick att spränga Jorden med, flera gånger om till och med, du kom på vetenskaper på så flexibla plan, att tack vare dem kan morgondagenhela tiden trumfa och förlöjliga det man kan föreställa sig idag, och du skapade konst, från grottmålningar till Leonardos Nattvarden, och från den magiska, mörka, förhäxande rytmen ända till Johann Sebastian Bach, och till slut, i takt med dessa historiska kliv, började du plötsligt sluta tro på någonting alls längre, och med hjälp av de verktyg du skapat och som förintat fantasin återstod bara ett mycket kortsiktigt minne, så du övergav kunskapen och det sköna och moralens ädla och gemensamma domäner, och du förbereder dig på att flytta ut i ett marskland, där dina fötter sjunker ner, stå stilla, ska du till Mars?, eller snarare: stå stilla, för leran sväljer dig, träsket drar ner dig, fast nog var den vacker, din väg genom evolutionen tar andan ur en, men tyvärr: den är omöjlig att göra om.

III.

Åh, låt oss lämna den mänskliga värdigheten.

Jag pratar hellre om uppror.

Jag har tidigare försökt föra det på tal i min bok Megy a világ (”Världen går”), men jag är inte nöjd med det jag skrev, så jag försöker igen. I början av nittiotalet väntade jag en fuktig, kvalmig eftermiddag på ett tåg på understa nivån av en U-Bahnstation i Berlin. Plattformarna var, som överallt i U-Bahnnätet, utformade så att man längst fram i färdriktningen, bara ett par meter innan tåget fortsätter vidare in i tunneln, hade monterat en stor spegel som kompletterats med signallampor, delvis för att hjälpa föraren att se hela tåget i dess fulla längd, delvis för att – när tåget anlände – signalera var dess främre del på centimetern när måste stanna, ett kort tag, under av- och påstigningen. Spegeln var naturligtvis ämnad för föraren, och den röda signalen angav, vinkelrätt i linje mot plattformen, var på perrongen föraren måste stanna tåget så att på- och avstigningen skulle kunna ske säkert, och när lamporna sedan, efter på- och avstigningen, slog om till grönt kunde U-Bahntåget åka vidare i tunneln – i mitt fall – mot Ruhleben. För att undvika olyckor och på grund av reglerna i allmänhet, hade man framför varningsskylten målat en tydlig, tjock gul linje på marken mellan lampstolpen och tunnelmynningen, en gul linje vars funktion var att signalera att även om plattformen sträckte sig ytterligare några meter, för det gjorde den, så fick resenärerna absolut inte kliva över denna gula linje, och så kom detta – på alla stationer, också denna – att bli en strikt förbjuden zon mellan den gula linjen och tunnelns mynning, där folk, det vill säga resenärer, under inga omständigheter fick kliva in. Jag väntade på tåget som skulle komma från Kreuzberg, och plötsligt lade jag märke till att någon trots allt befann sig i denna förbjudna zon. Det var en clochard som, med böjd rygg, plågat, och med ansiktet märkt av denna plåga, vilket han vänt åt vårt håll, som om han räknade med medkänsla, försökte urinera ner på spåren. Det syntes att detta urinerande åsamkade honom stort lidande, och bara droppvis kunde han frigöra sig från sitt kiss. När jag till fullo begrep vad som pågick, hade man även omkring mig insett vilken exempellös händelse som störde oss denna eftermiddag. Reaktionen var omedelbar och allmän, näst intill påtagligt enhällig, detta var en skandal, och denna skandal måste genast få ett slut, clocharden måste bort, och giltigheten i den gula linjen måste återupprättas. Det hade inte varit något problem om clocharden lyckats avsluta sin sak och släpa sig tillbaka till oss andra, sedan klättra uppför trappan till den övre nivån, men clocharden blev inte klar, antagligen kunde han inte, och det som förde hela händelsen närmare till att bli ett problem var att det på plattformen tvärs över plötsligt dök upp en polis, som skrek därifrån, så att säga mitt emot clocharden, bestämt uppmanade han lagbrytaren att genast höra upp med vad han höll på med. Dessa stationer hade – återigen med säkerheten i åtanke – utformats så att tågen som i motsatta riktningar kör in till stationen och åker vidare är skilda från varandra, och i utrymmet för de två rälsparen, som har en sammanlagd bredd på ungefär tio meter, fanns ett ungefär en meter brett dike, så om en resenär ändrade sig och ville ta sig från ena perrongen, där tågen bara går i ena riktningen, till den andra, så var det bara möjligt genom att gå till trappan i änden av plattformen, gå upp en nivå, sedan gå genom passagen ovanför spåren till andra sidan, gå nerför trapporna, och därifrån nå det tåg som gick i önskad riktning, av förklarliga skäl alltså inte genom att ta sats, hoppa ner på spåren och tillryggalägga de tio meterna genom att kliva fram över dem, nej, det var, om man kan gradera förbud, verkligen förbjudet, och naturligtvis livsfarligt, detta uppenbara faktum har jag beskrivit med sådan detaljrikedom, eftersom den tidigare nämnda och påtagligt uppretade polisen – som både i kraft av sin befogenhet och sin vilja att göra gott försökte behålla sin värdighet – var tvungen att tillryggalägga den här sträckan mellan dem genom att ge sig av mot trappan upp från den andra plattformen, gå uppför den till den övre nivån, sedan skynda sig över till andra sidan och slutligen ner till oss.

Detta var situationens ramar, polisen var alltså tvungen att hålla sig till dem, för alltsedan upptäckten hade han redan förgäves skrikit med sin fylliga röst ett antal gånger, men clocharden brydde sig inte ett skvatt, utan höll huvudet som tidigare riktat mot oss, och med blicken fylld av samma lidande bara tittade han på oss medan han lät det droppa vidare ner på spåren: ett verkligt exceptionellt brott mot reglerna, mot ordningen, mot lagen och mot det sunda förnuftet, i det att han inte brydde sig om uppmaningarna, eller som polisen sannolikt hade uttryckt det: han gjorde sig döv, vilket plågade denna polis särskilt mycket.

Det var uppenbart att clocharden tog i beräkning, att polisen med sitt beklagliga försprång skulle vara snabbare än han, och att han ingalunda, vare sig av egen vilja eller av naturens vilja, skulle kunna avsluta sin otillåtna handling i tid, så när han märkte att polisen först skyndade på stegen, sedan började springa på den andra plattformen för att via uppgången långt där borta nå den övre nivån, rusa över ovanför spåren, sedan hasta ner hit till vår sida och ta honom i örat, lyckades han under stora svårigheter och stönanden avsluta det han gjorde och började fly åt vårt håll, för att så snabbt som möjligt nå närmaste trappa som ledde uppåt och sedan försvinna någonstans.

Det var en fruktansvärd tävling. Publiken på plattformen tystnade, för när clocharden satte i gång blev det genast uppenbart att det inte skulle bli något av denna flykt, för hela den gamle clochardens kropp började skaka, det tycktes som om benen och hjärnan som styrde benen inte fungerade som de skulle, och medan han såg hur polisen på andra sidan skyndade mot uppgången – meter för meter! – hade han här på vår sida med en fruktansvärd kraftansträngning och vilt fäktande armar bara lagt centimeter efter centimeter bakom sig, alltmedan såväl polisen som han bara såg dessa tio meter som skilde dem åt. För polisen var detta hinder på tio meter en oförtjänt bestraffning som plågade honom svårt, medan dessa tio meter för clocharden på vår sida betydde ett uppskov, och ett uppskov som i sig självt innebar en obegriplig men tydlig förhoppning om att undkomma det uppenbara ansvarsutkrävandet. Sett ur polisens perspektiv var det han som representerade lagen och det av alla sanktionerade och förpliktigande Goda, och han stod mot den av alla fördömda regelbrytaren som avfärdat det sunda förnuftet, med andra ord det Onda. Ja, polisen representerade det förpliktigande Goda, men i detta ögonblick var han maktlös, i mig däremot, där jag skamset betraktade den omänskliga tävlingen, meter mot centimeter, föll det sig så att min uppmärksamhet blev knivskarp, och min uppmärksamhet hejdade ögonblicket. Det hejdades när de båda upptäckte varandra, när den gode polisen såg att den onde clocharden urinerade i den förbjudna zonen, och när den onde clocharden till sin stora olycka såg att den gode polisen sett honom. Allt som allt var det tio meter mellan dem, polisen sträckte sig efter sin gummibatong, men innan han satte i väg frös han i rörelsen, o, en sådan oändlig men tillbakahållen makt det fanns i denna rörelse, i musklerna som spändes redo till språng, för under ett ögonblick genomfors han av tanken på att han helt enkelt skulle hoppa dessa tio meter, samtidigt som dessa tio meter på andra sidan gav skydd åt den dubbelt utsatte som fäktade och skakade. Det var vid det här min uppmärksamhet stannade, och det har förblivit så till idag när jag tänker på denna bild, med polisen svängande sin gummibatong som ger sig av mot clocharden, alltså när det förpliktigande Goda ger sig av mot det Onda som dykt upp i clochardens förklädnad, nej, inte bara mot det Onda, utan på grund av avsiktligheten och medvetenheten om förbrytelsen, mot själva Ondskan, och i denna frusna scen ser jag ständigt och än i dag hur han på andra sidan skyndar på stegen, börjar springa, meter efter meter, medan syndaren, på vår sida, kvidande, skakande, kraftlös och nästan förlamad av smärta, för vem vet hur många droppar som blivit kvar i den där kroppen, rör sig bara centimeter efter centimeter – ja, jag ser, att det Goda i denna tävling

på grund av allt som allt tio meter

aldrig kommer att fånga detta Onda, för dessa tio meter är omöjliga att överbrygga, och det har ingen betydelse att denne polis kommer att fånga in denne clochard medan tåget samtidigt kommer inslamrande, i mina ögon är dessa tio meter eviga och oövervinneliga, för min uppmärksamhet är fäst vid att det Goda aldrig kommer att få tag i den fäktande Ondskan, för mellan det Goda och Ondskan finns över huvud taget inget hopp.

Tåget for med mig mot Ruhleben, och jag kunde inte slå skakandet och fäktandet ur huvudet, och plötsligt, som en blixt, slogs jag av frågan om och i så fall när denne clochard och alla andra parior kommer att resa sig – och hur detta uppror kommer att se ut. Det blir kanske blodigt, kanske grymt, kanske fruktansvärt, när den ena slaktar den andra, sedan lugnar jag mig, och jag säger, o, nej, det uppror jag tänker på blir annorlunda, för det upproret gäller det hela. 

Mina damer och herrar, varje uppror gäller det hela, och nu, när jag står inför er och mina steg därhemma i tornrummet saktar in helt, glimtar återigen den där resan i Berlin med U-Bahn mot Ruhleben fram. En efter en passerar de upplysta stationerna, jag kliver aldrig av, och alltsedan dess åker jag med denna U-Bahn genom tunnlarna, för det finns ingen station där jag skulle kunna kliva av, jag bara ser stationerna flyga förbi, och min känsla är, att jag har tänkt precis allt och sagt precis allt om vad jag tänker om upproret, om människans värdighet, om änglarna, och ja, kanske precis allt – även om hoppet. 

Översättning av Daniel Gustafsson